elônap

Gyorsan eltelt ez a 3 hét, holnap már megyek is vissza a napsütéses új otthonomba. Idôközben kiderült, hogy én Faro-ban, Filipe pedig Portimão-ban kapott állást. 60 km, de napi szinten ingázni fárasztó és drága lenne. Így végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálok cserélni valakivel és Portimão-ban fogunk élni. A kérvényeket már leadtuk, szóval most már csak a "szupergyors" portugál ügyintézésen múlik minden. Remélem azért egy hónap alatt elintézik. Persze ezért majd minden nap baszogatnom hívogatnom kell ôket, de már rutinos vagyok. 

Elkezdtünk lakást keresni. Nem egyszerû történet ez sem és ráadásul sikerült összevesznünk is az egészen. De szerencsére, mint mindig, most is közös nevezôre jutottunk. A terv az, hogy 28-án lemegyünk délre és belecsapunk a keresésbe. Kivettünk egy hotelszobát és maradunk, amíg nem találjuk meg "a" lakást. 

Az utóbbi napokban jöttem rá arra, hogy sokkal többet kell megmutatnom Filipe-nek a saját kultúrámból, a saját dolgaimból. A viták kapcsán egy kicsit megijedtem. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon különbözôek vagyunk. És ez nem csak abban merül ki, hogy ô portugál, én pedig magyar vagyok. Hatalmas társadalmi, szociális, gazdasági és még sorolhatnám, különbségek vannak közöttünk. Ezek persze napi szinten is elôkerülnek, de eddig azt hittem ez nem állhat kettônk közé. Az utóbbi idôben viszont elbizonytalanodtam. Vicces, mert sosem szerettem volna egy orvost magam mellé. De Filipe-vel ez az egyetlen közös pont az életünkben. Kicsit ellustultam  a kifejezés szempontjából is. Azt akartam, hogy mindent megértsen és nekem semmit se kelljen elmagyaráznom. Dehát hogyan is érthetné meg a dolgokat, ha én nem veszem a fáradtságot, hogy elmeséljem?! Szóval ez az én saram is. Azt az egyet tudom csak, hogy rengeteg munkánk van ebben a kapcsolatban és még mindig pakolni szeretném bele az energiát, mert megéri.

mondások

Nagyon jó itthon lenni. Ma bementem a városba. A buszon azon gondolkodtam, hogy olyan, mintha sohasem mentem volna el innen. Sok fiatal lányon láttam a végzős karszalagot és eszembe jutott az utolsó évem a gimiben. Olyan szép volt azaz év. Első barát, sok buli, sok különóra, sok beszélgetés, érettségi, felvételi és az utolsó  szabad nyár az egyetem előtt, amikor fülig szerelmes lettem, életemben először. Mindez már 10 éve történt. 

Csípős paprikás és snidlinges gomolya sajtot vacsoráztam és közben néztünk Anyával valami vetélkedőt a tévében. Azt kérdezték, hogy melyik törvény fűződik a Bánk bán által meggyilkolt királyné férjének nevéhez. Én pedig rögtön rávágtam, hogy II. András és Aranybulla. Meg is lepődtem magamon, ugyanis a történelem sosem volt az erősségem. Mindig a törin próbáltam időt spórolni. Biztos azért emlékeztem erre, mert van irodalmi és zenei vonatkozása is a Bánk bánnak. Szóval igazán megérte a 20 év, amit az iskolapadban töltöttem.

Filipe-nek megvettem az első karácsonyi ajándékát, remélem örülni fog neki. Nagyon hiányzik. Minden egyes nap egyre jobban. Sokat gondolkozom mostanában kettőnkről. Iszonyú jó ez az egy hónap most külön, mert egy kicsit megfáradt a kapcsolatunk az utóbbi időben. Gyakorlatilag napi 24 órában együtt voltunk hónapokon át, ami szerintem komoly próbája egy kapcsolatnak. Szóval az elmúlt napokban mind a ketten fellélegeztünk egy kicsit és mindketten alig várjuk, hogy újra láthassuk egymást.

Találtam egy olyan oldalt, ahol minden nap egy portugál közmondást magyaráznak el. Egyszerűen imádom. Gyakran kérdezek ilyesmiket Filipe-től is, és őt is szoktam fárasztani a magyar verziókkal. Olyan gyöngyszemek vannak ezen az oldalon, mint például "Ez levet fog ereszteni!", ami nem más, mint az "Ennek nem lesz jó vége!". A "Ne igyál előre a medve bőrére!" portugálul úgy hangzik, hogy "Ne számolj  előre a tojással a tyúk fenekében!" vagy "Ne lődd fel a tűzijátékot a buli előtt!". 

Ja és holnap már tényleg elkezdek tornázni.

itt

Itthon vagyok pár napja. Anyával bementünk a városba vásárolgatni és beugrottam egy barátnôm munkahelyére, aki nem használ internetet, a telefonszámát pedig elvesztettem. Hónapok óta nem beszéltem vele és azt mondta, amikor meglátott, hogy: - Összetört az életem az elmúlt egy hónapban. - Az édesanyját, akit én is ismertem, elütötte a villamos és meghalt. Márnap délelôtt meglátogattam otthon és nagyot sétáltunk a kisfiával. Jó volt, én pedig nem csalódtam. A barátnôm ugyanaz az erôs, életvidám, talpraesett nô, akit megismertem.

Tegnap, amint hazaértem, hívott egy másik barátnôm, hogy lepjük meg Babát, az én gyerekkori barátnômet. Ô ugyanis még nem tudta, hogy itthon vagyok és a 3 éves kisfiának volt szülinapi zsúrja. Megérkeztünk és Baba annyira örült nekem, hogy sírva borult a nyakamba és úgy öleltük egymást sokáig. Majdnem én is elsírtam magam. A buli nagyon mókás volt. Meg is fogadtam, hogy én sosem fogok gyerekzsúrt rendezni otthon. Meghaladná a képességeimet azt hiszem. Az egyik apukán egy tucat gyerek lógott és kitört alattuk a fotel lába. A gyerekek rengeteg gyurma sütit "sütöttek". Mi pedig felnôttek szagolgattuk a gyurmát és próbáltunk rájönni, hogy milyen illata van. Képzeljétek, mandula! Marcipán illatú gyurma. Amikor pedig mindenki elment, eltakarítottuk a romokat. Az est csúcspontja pedig az volt, amikor a "Happy Birthday" felirat egyik fele leszakadt és Baba férje le akarta szedni az egészet, mivel a bulinak már vége volt. A szülinapos viszont odaszaladt a barátnômhöz és azt mondta: - Apa tönkretette a bulimat!

Reggel nagy pelyhekben esett a hó. Persze semmi sem maradt belôle, mert még nincsen elég hideg. Filipe még sosem látott hóesést, úgyhogy lefényképeztem neki. Én pedig úgy örültem a hónak, mint egy kisgyerek.

hopp

Lement a vizsga. Volt ünneplés is, aminek az volt a következménye, hogy tegnap egész nap ágyban voltam. Filipe jófej volt és hozott egy kosár KFC-t, szóval azt ettük kólával, hogy nôjön tovább a tokánk. Jövô héttôl elkezdek itthon tornázgatni. Januártól pedig belecsapok a levesbe és keresek egy edzôtermet.

Vége a napi rutinnak, hogy reggel az ágyban azon vitatkozunk, hogy ma éppen ki a soros a kávéfôzésben és ki aludhat még tíz percet. Nem kell már tanulni. Vagyis nekem portugáloznom kell sokat, ugyanis az utóbbi idôben kicsit elhanyagoltam és mindjárt itt a január. Most pedig van egy hetem bedobozolni a lakást a költözéshez, megvenni a karácsonyi ajándékokat és találkozni mindenkivel. Elkezdtük kiválogatni Filipe ruháit. Ha jól számolom ez már a harmadik alkalom. Mindig szûkül a kör, de még így is háromszor annyi cucca van, mint nekem. A legelsô válogatás iszonyú nehezen ment, mindenre azt mondta, hogy ez kell és még jó lesz valamire. Azóta már simábban mennek a dolgok. Bedobozoltam ma a nyári ruháimat, de még bôven van mit pakolni.

Mostam szônyegeket is és kiteregettem az erkélyre, mert fújt a szél és majd hamar megszárad. A szél konkrétan annyira fújt, hogy kinéztem a teraszra és hopp egy szônyeg eltûnt. A negyediken lakunk, de szerencsére senkit sem csapott agyon és szélvédôt sem tört be. Viszont amikor lenéztem éppen egy spániel szagolgatta önfeledten, szóval izgultam, hogy lesz pisi vagy nem lesz pisi. Végül a gazdinak sikerült elrángatnia a kutyust, mi pedig összeszedtük a szônyeget.

Este megyünk születésnapi vacsorára. Iszonyú kedvetlen vagyok mindenhez. Fel kellene ráznom magam. És türelmet is vennem kéne valahol, mert mostanában az is elfogyott.

születésnapomra

Tegnap 28 éves lettem és azt is megtudtam, hogy Torgyán Józseffel egy napon születtem. Micsoda meglepetés! Egész nap vilagvége hangulatom volt. Nem szeretem a születésnapomat. Másokét szeretem, de az enyémtôl kiráz a hideg. Szegény Filipe mindent megpróbált, de én egész nap mufurckodtam. 

Este elmentünk a Tea Point-ba vacsorázni, ami felüdülés volt. Spárgakrémlevest ettem elôételnek, a fôétel pedig setréspofa(?) volt fügés gesztenyepürével. Vicces volt, ahogy a pincérfiú hörcsögfejet öltött és úgy mutatta be, hogy melyik húsról van szó. Nagyon ízlett, eddig setrésfejet csak kocsonyában ettem, de ez egész máshogy volt elkészítve és finom, szaftos hús volt. A püré pedig, nyami. Filipe spárgás rizottót evett. Az övé is finom volt, de az enyém joban ízlett neki is. Desszertnek pedig pisztácia fagyi volt karamellizált banánnal. Jót ettünk, na. 

Szülinapomra pedig megkaptam a kis szerelmemet, ôt.

kísértetek

A londoni francia ex-szerelmemmel álmodtam. Rossz hangulatú álom volt. Fura dolgok ezek az álmok. Londonban például egyetlen egyszer sem álmodtam. Annyira fáradt voltam mindig, hogy csak beestem az ágyban. Örültem is neki, mert az egyetemi éveim alatt csak egyetlen álmom volt. Visszatérô, nyomasztó álom. Amikor leállamvizsgáztam egy csapásra eltûnt. Tudtam én mindig, hogy szorongásban éltem ezek alatt az évek alatt, de akkor tudatosult bennem, hogy valójában mennyire nyomasztott az egyetem.

Szóval visszatérve a franciára. Nagy fellángolás volt. Nem mai történet, jó három éves. Volt, hogy ô ment hozzám Budapestre, volt hogy én mentem Londonba. Nagyon intenzív találkozások voltak ezek, mind a ketten el voltunk varázsolva. Bár én mindenképpen jobban, mint ô. Idén nyáron többször is azt hittem, hogy ôt látom. Aztán nyár végén az történt, hogy álltam a Ponte de D. Luiz Gaia-i oldalán az Anyukámmal és nézelôdtünk. Én peddig megláttam a franciát a hídon. Nem voltam biztos benne, hogy ô az, de amikor megláttam a barátnôjét, már semmi  kétségem sem volt. Megláttuk egymást, odajött, megölelt és beszélgettünk egy kicsit. Mind a ketten nagyon ledöbbentünk. Azt kérdezte mit keresek itt. Mondtam, hogy itt élek. Ô nyaralni jött Portugáliába, Portóba pedig csak egy(!) napra. Beszélgettem kicsit a barátnôjével, kedves lány, de láttam a szemében, hogy tudja volt valami közöm a barátjához. Egyébként a legutolsó találkozásunkkor már elkezdôdött valami közöttük, ebben egészen biztos vagyok. Adtam puszit mind a kettôjüknek, a francia szomorkodott, hogy milyen kár, hogy nem érek rá találkozni velük este, mert az Anyukámmal turistáskodom.

Amikor hazaértünk, Filipe a nagy fülhallgatóval a fején ült a gép elôtt és éppen kockáskodott valamit. Elmosolyodtam, megöleltem és én voltam a legboldogabb barátnô a világon.

tanulás-nyafogás

Szalad a lakás. A tanulás miatt az utóbbi idôben kicsit elhanyagoltam a dolgokat, így ma úgy döntöttem, hogy kihasználom a napsütést és azt hogy fúj a szél és ágynemût mosok. Arra viszont nem számítottam, hogy a szomszédos kisgazdaságban éppen ma fognak égetni valamit és ha kilépek az erkélyre, akkor megcsap a füstszag. 

Na ez például borzasztó fura dolog nekem. Központi helyen élünk, az ország második legnagyobb kórháza öt percre van gyalog. Rengeteg egyetem van a környéken, sok-sok többemeletes ház, hotel és még sorolhatnám. Ennek ellenére a mi utcánknak az elején a sok újépítésû ház mellett, van egy darab régi épület, ahol baromfi udvar van, kukorékol a kakas és szôlôt is termesztenek. Ezt onnan tudom, hogy tavaly ôsszel must folyt az úton és egy öreg néni sepergette. De ez még mind semmi. Az erkélyünkrôl egy egész gazdálkodásra lehet rálátni. Nyáron kukoricát termesztettek (ahogy a nagyszüleim mondták, tengerit). A kukoricának itt idén arany éve volt, szerintem 2 és fél méteresre simán megnôtt. Amikor itt volt Anyukám, akkor mindig rácsodálkozott, hogy milyen csodaszépre megnôtt. A gazdaság mellett pedig egy stadion van, ahol minden hétvégén egész nap meccsek vannak. A stadion egy kb. harmadosztályban játszó focicsapaté, de persze világítas az van hozzá, mert az jár. Ilyenkor eszembe jut a Diósgyôr, ahol csak pár éve lett pénz arra, hogy felszereljék a lámpákat és este sosem volt meccs, mert sötét volt.

A gazdaság és a focipálya

Fura dolog ez a tanulás. Olyan, mintha megint vizsgaidôszak lenne. Valójában ebben nagyon otthon vagyok, hiszen 8 évig ezt csináltam. Igen, nekem 8 évig tartott a 6 éves egyetem, de ha nem így lett volna, akkor sosem éltem volna Londonban és ide sem jöttem volna el soha, maximum nyaralni. Annak ellenére, hogy ismerôs helyzetben vagyok most, már nagyon nehezen veszem rá magam a tanulásra. Bevallom ôszintén, hogy belefáradtam. Belefáradtam abba a rengeteg idegeskedésbe, rettegésbe, görcsölésbe, ami minden egyes vizsgámat megelôzött. Több, mint száz szóbeli vizsgám volt. Mindegyik elôtt hánytam reggel. De nem csak én. A többieknek a hasa ment és alig tudtak elindulni, mások pedig hánytak, mint én. De persze errôl sosem beszél senki. 

Arra egyébként büszke vagyok, hogy a hatodéves nagy szigorlataimra és az államvizsgára is odatettem magam és majdnem minden ötös lett. De én akkor, ott kiégtem tanulás szempontjából. Most olvasgatom a könyvet angolul, mivel a portugál fordítás csak 1-2 hónapja jelent meg. Nézegetem a teszteket portugálul és ettôl több nem megy. És hiába könnyû megérteni az orvosi nyelvet bármilyen nyelven, hiszen latin és angol az alapja, azért megjelenik a kérdôjel a fejem felett elég gyakran, hogy mi lesz ebbôl az egészbôl. Hiszen a vizsga portugálul van és három órás. Én pedig januárban kezdtem el tanulni a nyelvet. És hiába beszélek már mindenkivel csak portugálul és hiába sikerült a nyelvi vizsgám a kamarával, azért még közel sem vagyok biztos önmagamban. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi lesz januártól, ha betegekkel és kollégákkal fogok beszélni és majd nem értem. Jaj.

lazac

Ebédre készítettem lazacot citromos-zöldfûszeres krumplival. A lazac tökjó dolog. Eleinte mindig nagy lángon sütöttem vagy elektromos grillen grilleztem és sosem lett az igazi, mert kiszáradt. Beszéltem ma az egyik anyuka barátnômmel (gimnáziumi osztálytárs és már két kisfia van) és ô is ugyanezt mondta, hogy kiszárad. Na nekem nem szárad ki, amióta megtanultam Filipe anyukájától, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Só, fehérbors, ecet, olívaolaj és sok-sok fokhagyma (csendben jegyzem meg, hogy a már emlegetett összes portugál ízt tartalmazza). A titok pedig az, hogy alacsony lángon kell sütni.

Filipe két napja meg van bolondulva. Egyébként is sokat puszilgat meg ölelget és sokszor mondja, hogy szép vagyok, de az elmúlt két napban kis szeretetgombóc lett. Nagyon mókás.

Ma szinte semmit sem tanultam, mert ebéd közben elkezdett fájni a fejem és ez egész estig tartott. Kialudni sem tudtam és a gyógyszer sem segített. Már csak egy hét van a vizsgáig, de továbbra is az van, hogy jobban izgulok amiatt, hogy megyek haza és jaj milyen jó lesz. Írom a listákat, hogy kinek mit veszünk karácsonyra, ábrándozok Algarve-ról. Amikor éppen nem azon idegeskedem, hogy mi lesz ha nem kerülünk egy helyre.

Apropó ábrándozás. Pár napja jutott eszembe az eddigi egyetlen igazi tengerparti nyaralásom Olaszországban. Egy barátnômet látogattam meg 8 éve úristen. Vele még akkor ismerkedtem meg, amikor Írországba jártam középsuliba három hónapig. Pont éltem nagy szakítása után voltam, egy két éves kapcsolatomnak lett vége és meg akartam halni természetesen. Anyukám mai napig emlegeti, ha nem lett volna az az utazás, akkor nem tudja mi lett volna. Nem lett volna semmi, akkor is itt lennék. Szóval a barátnôm családja látott vendégül Velence mellett. Minden nap kimentünk a partra és életemben nem volt olyan szép színem, mint akkor. A családjának az egyik strandon volt egy kabinja, így mindenki ott gyûlt össze délutánonként. Cukik voltak, etettek velem görögdinnyét, hogy olyat még biztos nem ettem. Na akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne valahol a tenger mellett élni és pont ugyanazt csinálni, mint ez az olasz család. Most pedig a legjobb úton haladok afelé, hogy januártól ez megvalósuljon.

rokonok

Filipe nagynénje és a barátja nálunk töltötték a hétvégét. Találkoztam már velük a szigeten is, de most beszélgettünk elôször  úgy igazán. Filipe szerint pont olyan unalmasak, mint a szülei, szerintem meg nem. Sokkal visszafogottabbak. Az szülei hiperaktívak és mindent mindenkinél jobban tudnak. Tia, a nagynéni például nem csak arról beszélt velem, hogy szerinte mit hogyan kéne fôznöm, mit hogyan kéne takarítanom, stb. Gyakorlatilag ilyenrôl szó sem esett. És tudom én, hogy Filipe anyukája sem kioktatásképpen mondja mindezt és értékeli a dolgokat, amiket csinálok. Csak éppen ô úgy gondolja, hogy minden úgy jó, ahogyan ô csinálja. És nehéz ám ezt mantrázni, amikor egész nap ilyen jó tanácsokat hallgatsz és mosolyogva mondogatod, hogy ühüm. De ez legyen a legnagyobb problémám, pláne hogy ôk egy szigeten élnek 3500 km-re, mi pedig a kontinensen.

Amikor megérkeztek Tia-ék, felhívták az unokákat és kiderült, hogy a cica megette a halacskákat az akváriumból. A 3 éves kicsilány pedig azt mondta, hogy: - Mama, ez a macska borzalmas! - Én egész eddig azt hittem ilyen csak a rajzfilmekben van. Egyébként ez a kislány volt az, aki úgy is barátkozott velem, hogy nem beszéltem még portugálul. Jött velem sétálni és kezet mosni. Én pedig beszéltem hozzá angolul. Bár az én unokaöcséimet sem zavarja, hogy Filipe nem beszél magyarul. Szeretik nagyon. Én pedig azt szeretem nagyon, hogy itt az egész pici gyerekek is visszamosolyognak és integetnek. Évek óta figyelem ezt és mosolygok a gyerekekre. Magyarországon tízbôl egy mosolyog vissza. Itt az összes és nem csak egy fintort látsz, hanem fülig ér a szájuk. Na ezen azért érdemes lenne elgondolkodni. Én nagyon szomorú vagyok,ha erre gondolok.

Kaptunk egyébként mindenféle ajándékot a szigetrôl. Házi kenyeret, (ami pont olyan, mint az otthoni kovászos kenyér), bolos lêvedos-t (igazi São Miguel-i specialitás; édeskés, korong alakú kenyérke), torresmo-t (úgy tudom legjobban leírni, hogy tepertôs, pörköltös zsír). A kedvencem pedig egy sajt, amit eddig nem ismertem. Fokhagymás-petrezselymes lágy sajt. Elképesztô finom. Ó igen, majdnem elfelejtettem, hogy nekem külön is küldött ajándékokat Filipe anyukája. Csupa olyan dolgot, ami már évek óta áll a szekrényben náluk. Az egyik egy bôr táska, amivel semmi gond nincsen, középkorú nôknek tökéletes, úgyhogy ezt megkapja majd az anyukám. Viszont a másik "dolog", na az kemény dió. Egy földig érô (igen, nem hosszú, hanem konkrétan bokáig ér) fekete bôrkabát, amit elöl végig a szegélyek mentén nyúlszôr díszít. Amikor megláttam, kétség kívül nem jutottam szóhoz. Filipe elsôre azt mondta, hogy jaj nem is olyan borzalmas. Mondtam neki, hogy igen, 90 év felett egész csinos viselet lehet. Aztán megnézte ô is még egyszer és mondta, hogy majd eladja ebay-en, na de kérdem én kinek?! Végül ez is megoldódott, mert elmondta az anyukájának, hogy neki nem tetszik ez a kabát és kész. Szóval hazaviszi majd karácsonykor és megint áll majd a szekrényben. Tia-tól pedig kaptam egy könnycsepp alakú, bálna csontból készült fülbevalót és medálokat. Na ezeknek tényleg ôszintén örültem.

vacsora és egyéb nyalánkságok

Tegnap társasági életet éltünk, aminek meg is van az eredménye. Két pohár bortól úgy sajog a fejem, mintha tegnap megittam volna két liter vodkát. Filipe bátyjával és a barátnôje családjával ültünk be egy étterembe Ribeira-n.

Elôtte még találkoztunk Melissa frissen megtalált unokatesójával is, aki egy tündéri carioca. A történet pedig az, hogy Melissa édesanyjának a családja Angolában élt és volt egy fekete házvezetônôjük. Az apuka pedig néha elszórakozgatott a hölggyel. Így született egy eltitkolt kreol kislány, aki a most megtalált unokatestvérnek az anyukája és aki a háború (1975) elôl Brazíliába menekült. Tiszta szappanopera, igaz? Filipe tesója mondta, hogy megesik az ilyesmi. Mondtam, hogy tudom én, mert van egy barátnôm, akinek az édesapja Angolában nôtt fel és neki is van egy tejeskávé színû nagynénje. A sztori ugyanez, azt leszámítva, hogy ôt nem titkolták el és a család tagjának tekintették. Amikor kitört a háború, megszökött egy férfival és sokáig semmit sem tudtak róla. Végül ô is Brazíliában kötött ki. Mondom, hogy szappanopera.

A vacsorán voltak portugál és brazil rokonok is vegyesen. Borzasztó kedvesek voltak velem mindannyian. Rengeteget kérdezgettek és mindig bevontak a beszélgetésbe. Sokszor egyszerre hárman beszéltek hozzám egymást túlharsogva és nekem fogalmam sem volt, hogy kire figyeljek.

Az asztaltársaságunkban volt egy köpcös portugál fickó, aki egész este rengeteget beszélt és valahogy a mozdulataiban átsejlett, hogy meleg lehet. Volt egy brazil móka mester is, aki folyamatosan vicceket mesélt. Természetesen a háromnegyedét nem értettem. Na ô volt az, aki azt mondta a köpcösrôl az este végén mindenki elôtt, hogy: - Végre a buzi is talált magának barátnôt! - Ezt persze viccnek szánta. Találja ki mindenki, hogy mennyire volt kellemetlen a helyzet. A köpcös barátnôje egy negyvenes, üres fejû, de annál csinosabb, szerény véleményem szerint brazil ex-prosti. Akit a köpcös úgy aposztrofált, mint a 'brazil, aki velem él'. Fura pár voltak, na. Pláne, hogy a hölgy egész este az én pasimat stírölte az asztal másik végébôl.

A legszimpatikusabb egy portugál nyugdíjas házaspár volt. Háziorvosként dolgoztak egymás mellett harminc évig és ugyanazon a napon mentek nyugdíjba. A bácsitól tudtam meg végre a bacalhau történetét. A bacalhau szárított, sózott tôkehal, amit a portugálok esznek csak és amit Norvégiából importálnak. Nekem ez mindig megfejthetetlen volt, hogy miért lett a nemzeti eledelük egy importált hal. Azért, mert olcsó halféle és könnyû volt tartósítani. Kirakták a napra és kiszáradt, elvesztette minden nedvességét. Utána megsózták és sokáig elállt. Amikor pedig vízbe beáztatták, akkor olyan volt, mintha friss halat ennének. Ezt csinálják mai napig. Nekem persze volt egy másik teóriám, miszerint azért lett népszerû, mert kevés benne a szálka és kevesebbet kell vele bajlódni, ami a portugáloknál nem utolsó szempont. Azért titkon fenntartom a saját verziómat.

Azt is megtudtam, hogy a portugálok találták fel a szardínia konzervet és elmesélték nekem az Alheira történetét is. Az Alheira egy kolbász-féleség, ami  disznóbélbe töltött hús és kenyér keveréke.  Engem a mi hurkánkra emlékeztet. Tegnap úgy mesélték, hogy a keresztény inkvizíció idején arra használták, hogy kiszûrjék a zsidókat. A töltelék általában nem disznóhúsból készült, így azt a zsidók megették, viszont a héját, ami a disznóbél, azt nem. Ezt a történetet úgy is ismerem, hogy az Alheira-t a zsidók találták ki, hogy ne tûnjenek ki a keresztények közül, akik disznóhúst füstöltek. A zsidók az Alheira-t füstölték.

Az este tanulsága pedig az, hogy soha többet nem mondok igazat portugáloknak, amikor megkérdezik, hogy mit gondolok a portugál konyháról, mert megsértôdnek. Nekem az ételeik kicsit ízetlenek. Gyakorlatilag csak sót, fehérborsot, ecetet, fokhagymát és olívaolajat használnak ízesítésre. Amikor azt mondom, hogy én a kicsit fûszeresebb ételeket szeretem és nagyon szeretem a csípôset, akkor rögtön a védelmükbe veszik a kulináriát. Sokszor megtörtént már ez, szóval ezentúl befogom a szám és mosolyogva annyit mondok csak, hogy: - Nagyon finom, nagyon jó.

(Szeretném zárójelben megjegyezni, hogy vannak zsidó, fekete, sárga, fehér, tejeskávé színû és meleg barátaim is.)

progress

A vizsga sikerül és beléptem a portugál orvosi kamarába tegnap. Nagyon tetszik a pecsétszámom (itt matrica van, nem pecsét). A magyar is tetszett, de ez még annál is szebb. Ma pedig nekiállok leveleket írogatni barátoknak, akiket szégyenszemre elhanyagoltam. Persze ebben az is közrejátszott, hogy szégyelltem magam amiatt, hogy én még mindig nem dolgozom orvosként, sokan pedig már a rezidensképzésen is túl vannak. Ezt persze magamnak sem szerettem bevallani, emiatt halasztgattam a levélírást.

Filipe szülei, valójában az egész családja, nagyon édes volt az elmúlt hetekben. A vizsga elôtt felhívtak, támogattak, bíztattak, hogy minden rendben lesz. Tegnap is felhívtak, hogy gratuláljanak és elmondják, hogy mennyire örülnek annak, hogy sínen vannak a dolgaim.

Beszéltem Anyával is tegnap és mesélte, hogy beszélgettek az unokaöcséimmel. Anya mondta nekik, hogy milyen fontos nekem, hogy beszeljünk néha skype-on, mert ott vagyok messze és hiányoznak nekem. A nagyobbik pedig megszólalt, hogy: - De nincsen egyedül, mert ott van vele Filipe. - És még nincsen öt éves.

kockaságok

Ma kicsit megijedtem magamtól. Jelentem kocka lettem. Az egyik kedvenc blogomon azt kérdezte Zoli, hogy milyen okostelefont plusz táblagépet vegyen, és beszálltam a vitába. Az elmúlt egy évben gyakorlatilag az összes megjelenô okostelefonnal találkoztam, plusz három táblagéppel. Filipe meg ugye ha tehetné, akkor egész nap ezekrôl beszélne, és persze ô a tulajdonosa ezeknek a csodáknak mind. Be kell vallanom, hogy én is megszerettem ezeket a kütyüket és elkezdtek érdekelni. Már nem bánom, ha Filipe mesél róluk.

A másik ilyen dolog a foci. Nézni még mindig nem szeretem. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem köt le. Neten viszont szeretem követni a meccsek állását, sôt szoktam szakelemzéseket is olvasni, meg persze bulvárt is a focistákról. Csupa beteg dolog, mi?! Bár a foci itt kikerülhetetlen. Emlékszem, amikor megérkeztem Portóba két évvel ezelôtt, akkor a rektori hivatal elôtt egy nagy focilabdákból kirakott kereszt fogadott. A hírek végén mindig a fociról beszélnek. Ha pedig a válogatott játszik, akkor arról is tudósítanak, hogy Cristiano Ronaldo aznap éppen hányszor volt wc-n. Ma is volt meccs, az oroszokkal játszottak. Filipe a nappaliban nézte, én pedig felmentem a szobánkba, hogy majd tanulok, de persze pötyögtem a gépemen. Egyszer csak hallottam, hogy Filipe kiabálja magyarul, hogy: - Viktor Kasszai nem jó! - meg azt, hogy: - Nem nagyon jó! - Ez azt jelenti, hogy már megint Kassai vezetett egy meccset és megint szarul nem jól. Majd elolvasom az elemzéseket a meccsrôl.

Van ugye ez a gangnam style és van neki ezernyi változata: Nelly Furtado-s (aki egyébként azori-szigeteki kanadai) és portugál is. A maguk módján mind kis helyesek, de persze lehet utálni is az egészet. Én értem ám, hogy viccesek akarnak lenni, de nálam a kelet-európai változat kiverte a biztosítékot.

idegenek

A magányos embereknek van honvágya. Aki igazán beilleszkedik és megtalálja a számításait, annak csak hiányozni fognak dolgok, honvágya viszont nem lesz. Ahogyan eddig nekem sem volt, mostanában viszont van. Pontosan tudom az okát, de mégsem érzem magam jobban tôle. Sokszor éltem már külföldön és sohasem volt honvágyam. Igaz az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy korábban mindig csak pár hónapra jöttem/mentem. Mindig rengeteg embert megismertem és 100 százalékosan igyekeztem kihasználni a külföldön töltött idôt.

Az utóbbi egy évben azonban nem ez történt. Az hiszem kicsit belefáradtam abba, hogy új ismeretségeket kössek. Terhessé vált a gondolat, hogy ezek a barátságok úgyis csak ideig-óráig tartanak és inkább bele sem kezdtem az egészbe. Egy barátság sok idôt, energiát és odafigyelést igényel és én sajnáltam mindezt beletenni valami átmeneti dologba. Ami borzasztó nagy hülyeség butaság volt a részemrôl. 

Csalódtam önmagamban, mert én sosem éltem így, hogy számító módon arra gondoljak, hogy ennek nincsen értelme, mert úgyis csak ideig-óráig fog tartani. Ahelyett, hogy élvezném azt, ami van és élnék a lehetôségekkel. Itt és most úgy érzem, hogy kudarcot vallottam.

Vannak persze itt ismerôseim, de többnyire olyanok, akik csak akkor találnak meg, amikor valamire szükségük van. Vagy olyanok, akik csak azért barátkoznak velem, mert nincs más, mert ôk is külföldiek egy idegen országban. Könnyû belefutni az ilyen ismeretségekbe. Sosem tudtok igazán jót beszélgetni, mindig valami fura zavartság van köztetek.  Mégis találkoztok legközelebb is egy kávéra, hogy legalább legyen kivel találkozni. Na ilyen emberek nem voltak körülöttem sohasem, akárhol is éltem.

Elkényelmesedtem kicsit a kapcsolatomban is Filipe-vel. Annyira jól elvagyunk ketten, hogy néha az az érzésem, hogy akár egy lakatlan szigeten is éldegélhetnénk. De persze ez hosszú távon nem egészséges és ahogyan a mostani példa is mutatja, nem tesz boldoggá teljesen. Ki kell lépnem a komfort zónámból, ennyi az egész.

Na például ezek miatt  a dolgok miatt is várom olyan nagyon, hogy Algarve-ba költözzünk.

kebab

Reggel a postás néni hozott egy csomagot Filipe-nek. Igen, megint rendelt valamit ebay-en. Kaptam egy ajánlott levelet én is a kamarától és azt mondta a néni Filipe-nek, hogy a feleségének hozott levelet. Mókás volt.

Ma kebab-ot ebédeltünk és a kedvenc török kebabos fiúm szomorú volt és egy kicsit én is szomorú lettem. Máskor mindig mosolyog, mivel már ismer. Amikor elôször vásároltam nála, akkor még nem beszéltem rendesen portugálul. Megkérdezte, hogy vegyesen kérem-e a húst a kebab-ba, én pedig az istennek sem akartam megérteni mit akar. Ô pedig csak mosolygott. Két külföldi beszélget Portugáliában. Amikor Filipe nélkül megyek, akkor mindig beszélgetünk.

Hétvégén elmentünk moziba. Igen, mivel már lassan két éve együtt vagyunk és még sosem voltunk. Itthon szoktunk filmeket nézni és mikrós popcornt ropogatatni. Az új Woody Allen filmet néztük meg a To Rome with love-ot és nagyon tetszett. Ellen Page-et pedig továbbra sem szeretem. Valami nagyon idegesít benne. A Juno-ban még tetszett, de már ott is zavart benne valami.

(Az ajánlott levélben pedig az volt, hogy hétfôn lesz a vizsgám.)

ősz

Forró teát kortyolgatok (mangós-barackos) és eszembe jutott, hogy mennyire hiányoznak az otthoni teáim. Mézeskalács-ízű, fűszeres, mindenféle. Na itt ilyenek nincsenek, de talán bio-boltban láttam fűszeres teát. Ergo beköszöntött az ősz. 

Megvettem tegnap a repjegyeket, mert minden nap felment 10€-val, úgyhogy úgy döntöttem nem várhatok tovább, így is gecidrága volt. És nem fapadossal megyek ám és csak 5 és fél óra lesz az út.

Az utóbbi napokban kezdtem el érezni azt, hogy igen, van annak realitása, hogy januárban elkezdjek orvosként dolgozni. Persze előttem áll még a nyelvi vizsga illetve a másik vizsga a szakorvosképzéshez, de kezd realizálódni az egész. Ma már arra vetemedtem, hogy lakásokat nézegettem Algarve-ban. Igen, mert mindenképpen költözünk az első évre. Remélem mind a ketten kapunk állást Faro-ban vagy Portimão-ban. Ha nem, akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz. Én jó eséllyel maradok Algarve-ban, de Filipe lehet csak északabbra kap helyet, mondjuk Évora-ban. Ami sajnos 230 km távolságot jelent. Tehát hétvégi szerelmesek lehetünk maximum vagy megpróbálok fellebbezni és akkor én is elmegyek az isten háta mögé. Rengeteg variáció van. 

Olyasmin is szoktam gondolkodni, hogy majd lesz fűszerkertem, virágoskertem és hogy majd eljárok borkurzusra és sportolni valahová. Vagy veszek egy biciklit és majd azzal járok dolgozni. Meg hogy sikerül megcsípnem egy olyan lakást, amihez van közös medence, mint a Melroce Place-ben.

Vettem ma egy könyvet. Eredetileg kínai orvosoknak íródott, akik Makaóban dolgoztak és portugálul kellett kommunikálniuk a betegekkel, hiszen Makaóban is a portugál a hivatalos nyelv. Egy olyan nyelvkönyvet kell elképzelni, amiben minden példamondat betegségekhez köthető. Nagyon szórakoztató. Bele szoktam néha gondolni, hogy milyen sok-sok országba mehetnék és milyen sok-sok emberrel beszélgethetnék így, hogy úgy-ahogy megtanultam portugálul. Nagyon jó érzés.

esőnap

Arra ébredtem, hogy zuhog az eső és a szél csapkodja a zsalut. Forgolódtam még az ágyban és amikor kinyitottam a szemem, akkor besütött a nap a zsalu résein. A felhők egész nap rohannak az égen, hol kisüt a nap és felszárad minden, hol pedig olyan hirtelen esik le az eső, hogy megáll a víz a teraszon. Most éppen esik. Aggódom a paradicsomomért. Szegény egész nap ázik-fázik. A lasange meg sül a sütőben. Ez például egy olyan recept, amit Filipe-től tanultam. Kaliforniai paprika nélkül már nem is szeretem. Már sosem készít nekem lasange-t. Azt mondja az enyém finomabb. Amikor szeretne kibújni a teendők alól, akkor somolyogva azt szokta mondani, hogy: - De te sokkal ügyesebben csinálod ezt.

Tegnap egész nap csak döglöttem, mert pénteken kimentünk Piolho-ra Jen-ékkel. Az egész estét végigveszekedtük Filipe-vel és ezután találkoztunk a többiekkel. Okos dolog volt. Inni pedig régen sem tudtam és most sem tudok. Vállalhatatlan dolgokat csinálok. Például tettem egy megjegyzést a többiek előtt, amin Filipe kiakadt és elkezdte mesélni az aznapi vitánkat...igen, ott mindenkinek. Én pedig megérintettem Jen karját, hogy menjünk, felálltam és kimentem a hely elé. A többiek pedig jöttek utánam pár perc múlva, én pedig kint remegtem a dühtől és kapaszkodtam a poharamba. Jen barátja, Josh megpróbálta viccel elütni az egész hülye helyzetet és sikerült is neki. Ők leléptek hamar, érthető módon. Én sem vágytam a saját társaságomra ott és akkor.

Maradtunk Ana Ritával és Eduardo-val. Én pedig egy fél balde után (majdnem 1 literes rum&coke) úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy elmondjam Eduardo-nak, hogy felelőtlenül viselkedik, hogy az epilepszia gyógyszerére ráiszik és hogy használja ezeket a legális drogokat, amiknek a molekulaszerkezetét változtatgatják és csak ezért legálisak egy darabig. Ekkor megszólalt Ana Rita, aki ezer éves barátja, hogy: - Mi van? Nem is tudtam, hogy epilepsziás vagy. - Én pedig majdnem elsüllyedtem ott helyben és arra gondoltam, hogy milyen orvos ember vagyok én?! Elmentünk csocsózni a 77-be és olyan kellemes melegség öntött el, mert eszembe jutott, amikor otthon a barátaimmal jártunk iszogatni és hogy rengeteget csocsóztunk. Ennek ellenére mai napig pocsékul játszom.

Filipe-vel nem balhéztunk hazafelé sem. Másnap pedig arra ébredtem, hogy kedvesen puszilgatja a vállamat. Azóta sem beszéltünk az egészről. Tegnap nagyon jó barátnő voltam egész nap és amikor lefeküdtünk aludni, akkor azt mondta nekem a sötétben, hogy ma nagyon szeretett engem. Azt hiszem kezdi megszokni és megérteni ezeket a hülye kirohanásaimat. Folyamatosan hullámoznia kell mindennek, különben elkezdek unatkozni. Ha minden nagyon nyugodt és nagyon jó, akkor elkezdem megpiszkálni az egészet. Provokálok, veszekszem és végül lesz egy csúcspontja az egésznek, mint ez a péntek este is. Ami után pedig jöhet megint a béke. Nagyon jó lenne befejezni ezt.

hot-dog

Elmajszoltam két hot-dogot IKEA mustárral és szalmaszál krumplival, utána pedig - ahogy azt illik - egyenként végignyalogattam az ujjaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer ekkora örömet fog okozni...az IKEA mustár és legfőképpen az ujjnyalogatás. Filipe előtt ilyesmit nem lehet csinálni, mert szerinte borzasztó neveletlen és gusztustalan dolog. Szóval ez az én egyik titkos bűnbeesésem, az ujjnyalogatás.

Délután találkoztam Jen-nel, és már megint nem ettünk tripla-csokis-muffint, mert már hetek óta nincsen a kávézóban. Helyette ittam kávét és azóta is pörgök, mint a ringlispil. A fodrász brazil néni ma tízszer visszakérdezett, amikor mondtam a nevemet...Marina, Marinda, Marlena, Martina? Jen meg intett, hogy hagyjad. Felállt egy hölgy, hogy ő majd segít és leírja a nevem...és leírta, hogy Marlinda. Mondtam, hogy tökéletes, jó lesz. Voltam gyógyszertárban is és amikor hazaértem akkor vettem észre, hogy azt írta a blokkra a gyógyszerész fiúcska, hogy Marinda. Azt hiszem, hogy el kell kezdenem portugálosan kiejteni a nevemet, de valahogy sehogy sem jön a nyelvemre az, hogy Mölinda.