2013. november 21.

countdown

Tegnap lementünk a partra sétálni, és eszembe jutottak az első napok itt. Hihetetlen, hogy milyen hamar eltelt ez az év. Közben már elkezdtem összepakolni a dolgainkat, úgy hogy azt sem tudom hová megyünk. Illetve azt sem, hogy együtt megyünk-e. Érdekes módon önmagamhoz képest egész nyugodt vagyok. Két év portugál élet után azt hiszem illik ezt is megtanulnom, haha. Tegnap éppen vákuumos tárolózsákokkal játszottam. Amikor Filipe hazajött megmutattam neki is, hogy mekkora menőség, de ő nem értékelte. Pedig szerintem zseniális.

Portugália végül kijutott a brazil foci világbajnokságra, és mivel itt a labdarúgást a nép ópiumának nevezik, most mindenki boldog. Én azért vagyok boldog, mert megkaptam a 13. havi fizetésemet (bár megkurtítva az új adók miatt), és 3 hét múlva megyek haza. 

Most hétvégén megint kirándulni megyünk, most Santiago do Cacém-be, ami Alentejo tartományba esik, Algarve-tól északra. A rezidensekkel megyünk, ez lesz az utolsó közös buli, mielőtt mindenki szétszéled. Van is kedvem menni, meg nem is. Meglátjuk milyen lesz. Ide megyünk, messze mindentől, ki a természetbe. Bár ha szakadni fog az eső, akkor nem lesz akkora menőség, de remélem tudok majd nagyokat sétálni. Elviszem a maradék barackpálinkát is, mert a többiek már nagyon várják.

Ezeket a képeket múlt héten készítettem a kedvenc sétaútvonalamon. Estefelé volt már, szóval a képek nem az igaziak. Na ez például nagyon fog hiányozni.



ritkán ilyen nyugodt az óceán




most kezd éledni a természet

2013. november 20.

majdnem harminc

Szóval a hétvégén születésnapom volt. Idén egész jól viseltem a dolgot. Pláne, hogy Sevillában töltöttem barátokkal. Az utazás előtti este Filipe nagyon kitett magáért. Főzött nekem finom vacsorát, vett virágot, csokit, pihe-puha pulóvert és egy meleg kötött sálat. Azt mondta, hogy benézett a szekrényembe, és úgy gondolta ezekre majd szükségem lesz, ha hazamegyünk, hogy ne fázzak. Hát nem cuki?! Plusz pirospont jár azért, hogy a sál tökéletesen megy a zöld télikabátomhoz.

Sevilla két és fél óra innen kocsival, szóval közel van. A nyári andalúz körútunknak amiről végül sosem írtam persze része volt, de végül semmit sem láttunk a városból. Az 5 napos út utolsó állomása volt Sevilla. Késő este érkeztünk meg fáradtan, és lefeküdtünk aludni. Másnap reggel felkeltünk, és szerettük volna felfedezni a várost, de az autó nem indult el. A akkumulátor feladta. Először azt hittük, hogy csak lemerült, ugyanis a szállásadóink segítségével sikerült betolni az autót. Ezután nem állhattunk meg, mert az akkumulátornak újra kellett töltődnie, így úgy döntöttünk, hogy inkább hazaindulunk, és majd máskor visszajövünk. Végül kiderült, hogy jól tettük, mert az akku meghalt és ki kellett cseréltetnünk. Alapvetően szerencsénk volt, mert mindez az utolsó napon történt, közel a határhoz.

Egyre nagyobb Spanyolország rajongó kezdek lenni. Barcelonába szerelmes lettem rögtön, ahogyan az andalúz városokba is. Nagyon hangulatosak a kis utcákkal és gyönyörű épületekkel. A portugálok mindig azt mondják, hogy a spanyoloknál nem lehet jókat enni, semmi extra sincsen a konyhájukban. Eleinte nem akartam ezt elhinni, de azt hiszem igazuk van valahol. A portugál ételeket jobban szeretem, bár az is tény, hogy jobban ismerem. Ami pedig az andalúz tengerpartokat illeti, nem veszik fel a versenyt Algarve-al. Algarve gyönyörű. Visszatérve Sevillához, két napunk volt csak bejárni a várost. Rengeteget sétáltunk. Szeretem sétálva felfedezni a városokat, de sajnos sokszor feleslegesen bolyongtunk, aminek én semmi értelmét sem látom. Mindenkinek megvan a saját utazási stílusa. Én térképpel és útikönyvvel szeretek utazni. Előre általában nem szoktam nagyon tanulmányozni az úticélokat, de azért átfutom a dolgokat, hogy legyen fogalmam arról, hogy hová is megyek. Éttermet is úgy szeretek választani, hogy vagy a tripadvisor-ön, vagy a lonely planet-en megnézem, hogy hová érdemes menni. Ha van ismerősöm, aki ismeri az adott helyet, akkor őt is megkérdezem. Eddig ez még mindig bejött. Most öten utaztunk, és sokszor úgy éreztem, hogy nehéz alkalmazkodnom a többiekhez, lásd pl. értelmetlen bóklászás. Lehet öregszem, de elhatároztam, hogy ezentúl csak olyanokkal utazom majd, akiket jól ismerek. 

A képek pedig mesélnek majd helyettem Sevilláról.

Puente del Cristo de la Expiración




Plaza de Toros


Torre del Oro


Giralda/Catedral




Reales Alcázares


Reales Alcázares


Bairro de Santa Cruz


Plaza de España


Plaza de España


Sevilla felett az ég hazafelé

2013. november 15.

maradok

A napokban akadtam rá erre a projektre, és megnéztem az első dokumentumfilmjüket, amit New York-ban készítettek. Aztán elkezdtem gondolkodni ezen a menjek/maradjak kérdésen, de legfőképpen a honvágyon. Egyszer már írtam itt arról, hogy szerintem a magányos embereknek van honvágya. Ezt mai napig így gondolom. Természetesen nekem is hiányoznak dolgok, és néha engem is elkap a gépszíj. Megfigyeltem, hogy nálam ez nagyjából fél év után szokott bekövetkezni, amire van egy egyszerű megoldás. Félévente haza kell menni.

15 évesen három hónapot töltöttem Írországban. Messze a családomtól, és a megszokott környezetemtől. Egy ír családnál laktam, és egy igazi lányiskolába jártam. Nagyon szerettem ott lenni, jól éreztem magam a családban és az új barátaimmal is. Mindezek ellenére minden egyes nap sírtam, mert nagyon hiányzott minden otthonról, ami azt hiszem valahol érthető, hiszen még csak 15 éves voltam. Akkoriban kevés helyen volt internet, így többnyire leveleztem mindenkivel. Szinte naponta kaptam leveleket a családomtól, osztálytársaktól, barátoktól. Ma a kapcsolattartás egészen máshogyan működik. Hihetetlen mértékben leegyszerűsödött, de így kihalt az egészből a vágyakozás és a nosztalgia honvágy. Emlékszem, hogy hogyan sóvárogtam az otthonról kapott levelek után, vagy hogy milyen izgatott lettem, amikor hallottam bármilyen Magyarországgal kapcsolatos hírt. Ilyen élményeim ma már nincsenek. Bármikor skype-olhatok bárkivel, és ha igényem van rá, akkor akár egész nap olvashatom az otthoni híreket. Az egyetem alatt dolgoztam pár hónapig Londonban. London egy nagy kaland volt, minden tekintetben. Egyszer sem volt honvágyam, bár a körülmények is egészen mások voltak. Pontosan tudtam, hogy mikor megyek haza. Ahogyan azt is, hogy mindez csak átmeneti, és minden egyes percét ki kell élveznem a kinti életemnek. Most pedig itt élek Portugáliában, lassan két éve és még maradok egy jódarabig.

Persze nem mondom azt, hogy nem aggasztanak dolgok. Például az, hogy nyáron megszületett az unokahugom és még nem találkoztunk. Vagy az, hogy az unokaöcséim elfelejtenek majd. Nőnek mint a gomba, és én mindebből kimaradok. Arra pedig, hogy a szüleim öregszenek, és egyre nagyobb szükségük lesz ránk, gondolni sem merek. Az újságíró lány mondja azt a filmben, hogy azok az emberek, akiknek igazán szoros családi kapcsolatai vannak, az sosem lesz boldog külföldön. Belém hasított a kérdés, hogy akkor én most hálátlan vagyok? Vagy furcsa? Ugyanis én boldog vagyok. Régebben minden egyes nap beszélgettem az Anyukámmal. Mindenről. A barátaimmal is rengeteget beszélgettem. Ha valami bánatom volt, azt átrágtam mindenkivel, aki közel állt hozzám. Ha történt velem valami jó, akkor rögtön elújságoltam. Aztán valahogy mindenki egyre elfoglaltabb lett, és az én igényeim is megváltoztak. Ha problémáim vannak, azokat megoldom egyedül. Persze komoly dolgokban mai napig kikérem mások véleményét, de egyre ritkábban fordul elő, hogy döntésképtelen lennék. Mostanság kb. heti kétszer beszélgetek Anyukámmal, a barátokkal pedig emaileket váltunk. Ha otthon maradtam volna, akkor sem lennének a dolgok máshogyan. A szüleim és a bátyám (az ördögfiókákkal) 5 órányi autóútra laknak egymástól, a barátaim többsége pedig külföldön vagy Budapesten él. Mindenki szétszóródott. Néha irigylem azokat, akiknek az élete konzerválva maradt, úgy ahogyan otthagyták, vagy ők is maradtak. Természetesen nekem is van hová hazamennem, de ahhoz, hogy megkapjam az "otthon élményt", be kell utaznom az egész országot. Sosem kötődtem igazán helyekhez és tárgyakhoz, mindig az emberek érdekeltek.

Azon is elgondolkodtam, hogy én mit is keresek itt, Portugáliában. A film mindkét főszereplője, azért indult el, hogy valóra váltsa az álmait. Az egyikőjük karriert szeretett volna építeni, a másikójuk pedig ki akart törni az otthoni nincstelenségből. Kemény munkával mindketten teljesítették az álmaikat, de mégsem tűnnek boldognak. Mindkettejük életéből hiányzik egy nagyon fontos tényező. Egészen más lenne a történetük, ha lenne egy társ az életükben. Ahogyan az enyém is egészen más lenne Filipe nélkül. Én alapvetően miatta költöztem ide. Persze egyéb tényezők is szerepet játszottak. Például az, hogy nagyon megszerettem Portugáliát azalatt a három erasmus-os hónap alatt. Vagy az, hogy én egyébként sem Magyarországon képzeltem el az életemet. Ha nem találkozom Filipével, akkor most Nagy-Britanniában élnék valahol. Szóval engem a szerelem hajtott, hogy ilyen nagy szavakat használjak, plusz az otthoni jövőkép hiánya. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni magam otthon. Hogy a könnyebb utat választottam-e, azt nem tudom. Itt sem volt könnyű elkezdeni egy új életet, ahogyan otthon sem lett volna az. A nagy különbség azonban az, hogy az itteni élet felépítéséhez volt kedvem és motivációm. Így tanultam meg portugálul egy év alatt, azóta sem tudom, hogy hogyan. Szeretem a munkámat, szeretem a portugál barátaimat. Szeretem azt, hogy jól élek a fizetésemből, és nem kell azon törni a fejem, hogy hogyan keressek eleget ügyeskedéssel hálapénzzel ahhoz, hogy legyen egy kis megtakarításom. Közel sem annyi a fizetésem, mint azoké akik Németországba, Angliába vagy Észak-Európába emigráltak, de amíg itt az óceán egy köpésre,  az évi napsütéses órák száma 3038 (az otthoni duplája), és az emberek kedvesek és mosolygósak (az igen súlyos problémák ellenére is), addig igazság szerint ez engem nem érdekel. Szeretem a portugál életemet. Az más kérdés, hogy januártól újra fel kell építeni egy újat, és az az élet már nem csak hónapokra vagy egy évre fog szólni. De ami a legfontosabb, továbbra is motivált és tettrekész vagyok.

2013. november 7.

noodles

Imádom a noodles-t. Kövezzetek meg, de sokáig a zacskós változatát ettem. Koncentrált ízek vannak benne és szupergyors. Egy ideje leszoktam a zacskósról, és én magam készítem el. Éppen abból, amit itthon találok. Ezerféle variációban elkészíthetô. Én ma ilyet csináltam.

Noodles (1 személyre)
  • 1 kis fej hagyma
  • 65 gramm risztészta (noodle)
  • 500 ml víz
  • 1 marék zöldborsó
  • 1 marék spenót
  • 1/2 teáskanál gyömbér
  • 1 teáskanál currypaszta
  • 1/2 leveskocka (csirke)
  • piri-piri vagy cayenne-i bors (bármi ami csípôs)
  • olívaolaj
Az apróra vágott hagymát üvegesre pirítom egy mély edényben. Hozzáadom a gyömbért, currypasztát, piri-pirit, majd felöntöm a vízzel, és beledobom a leveskockát. Amikor felfôtt a víz, beledobom a borsót és a spenótot, és pár percig forralom az egészet. Végül beleteszem a rizstésztát, és 4 percig fôzöm kis lángon. Kész! 10 perc az egész.


A spenótra egyébként pár éve találtam rá, és azóta szenvedélyes szerelemben élünk. Megunhatatlan, fantasztikus zöldség. Nemrég tudtam meg, hogy a mi szerelmünk régi történet. Anyukám rengetegszer fôzött nekem spenótot, amikor kisbaba voltam.

2013. november 2.

factor x

Elkezdtem nézi a portugál X-Faktort. Itt ez az első évad, teljesen új a műsor. Nem indultam nagy elvárásokkal, ugye az otthoni élményekből kiindulva. Csak a comment:com-on szoktam olvasni néha, hogy mi zajlik most otthon, és van egy sanda gyanúm, hogy a c:c-n megfogalmazott kritika sokkal érdekesebb, mint a valóság. Visszatérve a portugálokra, számomra úgy indult ez az egész, hogy vasárnap esti szórakozás, plusz tv-t nézi mindig jó, mert fejlődni lehet vele (természetesen a nyelvtanulásra gondolok). Véleményem a portugál műsorokról itt.

Egyelőre abszolút pozitív csalódás az egész. Most a válogatók mennek, és szinte mindenki hihetetlenül tehetséges. Persze ehhez kell az is, hogy ne rendezzenek évente két tehetségkutatót, mint otthon. Ami nagyon tetszik, hogy kimarad az emberek alázása. Az a pár próbálkozó, aki nem jut tovább, de mégis bekerül az adásba, mind jó arc. Például a helyi nyugdíjas klubot vezető néni, akit mindenki imád, de énekelni nem tud. Viszont több életerő és boldogság van benne, mint sok tizenévesben. Vagy a kamaszfiú, aki szintén nem tud énekelni, de hihetetlen figura, az anyukájával együtt. Plusz valahogy mindenkinek karaktere van. Emlékszem az összes szereplőre. Persze lehet, hogy ez csak a műsorkészítők érdeme.

Jöjjenek az én eddigi kedvenceim. Az abszolút favorit az Azori-szigeteki 16 éves lányka. Imádom az erős portugál tájszólását. Filipe is Azori-szigeteki, ráadásul pont Ponta Delgada-i, mint ez a lány. Filipének már nincsen olyan jellegzetes kiejtése, de a családja nagyon cukin beszél. Szóval ez a lányka elképesztően tehetséges, és cuki, és szerény, és ott ragyog az a "szigetlakóság" a szemében, mint az én Filipémnek.


A másik kedvencem a feka srác Portóból. 


Meg persze vannak olyanok is, mint ő, aki ebből él és háttérénekes. Persze nem rossz, de én jobban szeretem az olyan kis csiszolatlan gyémántokat, mint a szigetlakó lány.


A zsűriről pedig még nem is beszéltem. A kopasz fickónak van egy Grammy-díja, ami szerintem nem rossz. A Sony Portugal elnöke egyébként. A szemüveges faszi, aki engem nagyon emlékeztet Bakács "Settenkedőre", és éppen ezért idegesít is, fesztiválokat szervez. A piros hajú pin-up lány valami hihetetlen jó arc. Sugárzik belőle a kedvesség, a törődés. Imádom. Egyébként egy híres portugál zenekar, a The Gift énekesnője. Eddig csak egy számukat ismertem. Pár napja viszont elkezdtem hallgatni a legújabb albumukat, és nagyon tetszik. Igazi őszi zene. Annak ellenére, hogy az album címe Primavera, azaz tavasz. Lehet velem van a baj.


A műsorvezető srácot láttátok? A csupa mosoly fiúcska. Mekkora cuki már. 

Ui: Ezentúl Filipe nevét "é"-vel írom, ha ragozom, ami helytelen a helyesírási szabályok szerint, pont a kiejtés miatt. Kötôjellel lenne helyes, de annyira "magyartalannak" tűnik, és annyira az agyamra megy, hogy ezentúl egybeírom és kész.

2013. november 1.

ázik-fázik

Egyik napról a másikra tél lett. A tél itt 15º-ot jelent. Ma, amikor felébredtem nagyon fáztam. Megnéztem, hogy hány fok van a lakásban, és tényleg jól éreztem. 16º van. Kint is, bent is. Mivel nincsen fűtés, így házi csizmában, pulóverben és vastag köntösben szoktunk itthon lenni. Néha kesztyűt is szoktam húzni, mert a 15º-os lakásban egy idő után elkezd a kezed is fázni. Nem tudom elmondani, hogy mennyire utálom ezt. A következő lakásba szereltetünk fűtést. Van egy német fickó, aki kitalált egy rendszert, és itt él Algarve-ban. Gondolom fázott ő is. Követ használ radiátorként, amit elektromos áram melegít fel éjszaka. Az áramszolgáltatóval lehet valami spéci szerződést kötni, hogy az éjszakai áramfogyasztás olcsóbb legyen. A rendszer egyáltalán nem drága, szóval nekem ez mindenképpen kell. Amikor elkezdtem Portóban élni, folyamatosan beteg voltam, ahogy a lengyelek, németek, belgák és még sorolhatnám is. Igaz ott volt olyan, hogy arra értem haza az esernyőket kifordító viharos esőből, hogy 10º-os a lakás. Persze van hősugárzó, meg olajradiátor, de ezek mind árammal mennek. Amúgy tavaly Portóban sapkában és polár pizsamában aludtam télen, hogy ne legyek állandóan beteg. Mostanra azt hiszem megszoktam a hideget, de megszeretni sosem fogom. Számomra az optimális hőmérséklet lakáson belül a 20-21º. Amióta lehet szabályozni, a szüleim is ezt tartják a panelban. A legrosszabb tényleg az, amikor szakad az eső, iszonyúan fúj a szél, a magas páratartalomtól pedig a csontodig hatol a hideg, és a 10º-ot valójában 5-nek érzed, de nem gondolhatsz arra, hogy nem baj, mindjárt hazaérek a melegbe és de jó lesz. Hazaérsz a jégverembe. Ja és a ruhák száradási sebességéről még nem is beszéltem. Van, hogy egy hét alatt sem száradnak meg.  Itt sincsen kolbászból a kerítés, de én ezeket elfogadom, és továbbra is imádok itt élni.
Selinda nyafogva panaszkodik című rovatunkat hallották.